Mindig úgy gondoltam a nyugodt, gondtalan életre, hogy ott majd nem kell sietnem. Soha, sehova. Hallottam is egy filmben valamikor, hogy aki elég fontos, az nem tud elkésni, mert megvárják…ez a mondat, minden pökhendiségével együtt, tetszett.

Már a lépcsőházban hallottam, ahogy a villamos az ismert sikítással kanyarodik rá a Török utcára. Lendültem. Akkor már tudtam, nem ez lesz a nyugodt, gondtalan életem első napja. Nagy rutinnal, szinte zuhantam az emeleteket. Volt azért ebben a tevékenységben egy bizsergés. Folyton javítani az időt, dönteni a rekordot. A tizedmásodperc, ami alatt helyes döntést kell hozni a következő lépést illetően, legalábbis felfokozott.

Szerencsére elértem a villamost. Elégedetten ziháltam. Élveztem, hogy haladok a cél felé, immár erőfeszítés nélkül. A vágtában felborzolt ruházatomat méltóságteljesen igazítottam helyére. A török fürdő látványa gondolkodóba ejtett. Minden reggel. Képtelen voltam nem bámulni. Minden reggel, akár egy kályha, sugárzik. Percekig foglalkoztat. Valami, régről. Az esszencia sűrűsége, a tömörödött évek.

Légzésem csillapodott. A pulzusom a normál 60-at üti. Az orvosi vizsgálatok alkalmával, álszerényen, mintegy nem tesz semmit, szoktam bólintani, mikor kérdezik, hogy rendszeresen sportolok-e (ti., hogy ilyen alacsony a pulzusom, ti., hogy a gyakran sportolóknak a holmi jövésmenés, tevésvevés nem emeli meg a pulzusát, mert ahhoz valódi terhelés kell).

A fékezés alig előzte meg a felháborodott csörömpölést. Mind fejben mind fizikailag még bemelegedve gondolkodás nélkül szorítottam rá a kapaszkodóra, a tizenévesek könnyed rugalmasságával kerestem és találtam meg azonnal a megfelelő testhelyzetet. Szilárdan álltam. Mellettem tehetetlen testek tolultak a vezetőfülke irányába. Arcukon a közeledő fájdalom tudatával. Az ember agya reagál, amint kell, csak az elaggott test, az olyan lomha. 

Csend. Aztán nyöszörgés, kiabálás, eszkalálódó káosz. Egyszerre éreztem büszkeséget és sajnálatot. A többet éltek elkezdték felszedni az embereket a padlóról, stabilizálták az utazóközönséget. Főleg az idősek adták át magukat a tehetetlenség következményeinek, más választásuk nem lévén. Az ajtók kinyíltak.

A turistabusz és a villamos között egy hajszál volt. Azt hiszem ez a kifejezés ekkor nyert valódi értelmet számomra.

Tudtam, hogy nem folytatjuk az utunkat. Elkezdődik valami, aminek a végén valakinek bűnhődnie kell. Indulok.

Nem gondoltam, hogy jöhet autó, éppen akkor és éppen abban a kanyarban, ahol a villamosom megállt. Az események tökéletesen kitöltöttek. A tizenévesek gyanútlanságával és ellentmondást nem tűrésével léptem ki a villamos mögül. A csikorgásra néztem csak oldalra, az arcomon az izmok felkészültek a fájdalomra.

Visszagondolva, azt hiszem, hogy a lépcsőházban rekordot döntöttem…